Első emlékeim

Na akkor el is kezdek írni. Még jó hogy találtam egy kis napló szerű könyvet meg egy tollat.Gyorsan elmondom...Elmondom???? Lehet egy könyvnek bármit is mondani?Na mindegy. Tehát Elizabeth vagyok 16 éves. A szüleim a legnagyobb energiaital gyártó cég tulajdonosai így nem élnek rosszul. Hogy miért csak élnek? A következő a helyzet most egy sportcsarnok szertárában bujkálok a szüleim őrei elől. Most a ezt valakinek mesélném szerintem csak ennyi lenne a reakciója....Mi a franc???? Bizony mert a szüleim születésemtől fogva utálnak. Azt gondolod kis könyvecske hogy ez túlzás? Pedig nem. Hagy meséljem el hogy miért.

A szüleim mindig is fiút vártak az örökösödés miatt. Na de ugye van egy kis bökkenő mivel én lány vagyok , és hát ez a baj. Miután megszülettem cselédként tekintettek rám. Mintha egy lennék a sok szobalány között. Anya nem akart szoptatni, mondván , hogy ő csak fiút szoptatna. Talán éhen is haltam volna ha nincs ott Sam. Sam egy fiatal szobalány volt, aki nem rég érkezett hozzánk. Ő látta, hogy a szüleim hogy bánnak velem, ezért ő kezdett el titokban gondozni. Ő tanított meg ülni, járni és beszélni. A szüleim még csodálkoztak is ,hogy élek még hacsak hetente egyszer adnak enni, de különösebben nem foglalkoztak velem.Ez így ment egészen 5 éves koromig, amikor aztán Sam férjhez ment és befejezte nálunk a munkát. Onnantól kezdődtek a szemvedéseim. Ja igen! Még mielőtt folytatnám azt elmondom, hogy azért írok beléd mindent, ha netalántán elkapnának, hátha valaki megtalálná és lebuktatná a szüleimet. Na de folytassuk.

Emlékszem... Öt éves voltam amikor az első eset amire emlékszem megtörtént.

Anyám reggel fél ötkor ébresztett. Pff “ébresztett” konkrétan kivert az ágyból. Két akkora pofont kaptam tőle, hogy a fülem egész nap csengett.

-Mit lustálkodsz??!!!-üvöltött rám.-Már rég kint kéne lenned és dolgozni ahogy tegnap megmondtam.

-Bo...bo..bocsánat-dadogtam.-Már megyek is,csak kérhetek egy picit enni? Három napja nem kapta...-de a mondatomat már nem tudtam befejezni mert anyám keze újból lecsapott.

-Mégis mi a francot képzelsz magadról??? Hogy mersz követelőzni?-üvöltötte.

-Bocsánat-szipogtam-nem akartam semmi rosszat csak éhes vagyok-mire ezt kimondtam már meg is bántam. Anya feje bevörösödöttés úgy elkezdett üvölteni hogy meg szólalni se tudtam.

-Mit gondolsz te??!!! Azt hogy megérdemled?! A büdös életben soha semmit nem érdemelsz meg,jobb ha tudod! Örülj hogy legalább enni kapsz és van tető a fejed fölött.Ha nem fontos emberek lennénk akiknek az életét mindig követik, már rég az utcán lennél. Ami pedig a mostani feleselésedet illeti a büntetésed, hogy miután megcsináltad a feladatod, egyből mész a szobádba! Nem jössz a vacsorára! Majd hétvégén kapsz enni!-és ezzel kiviharzott a szobából.

Na és itt kezdtem el keservesen sírni. Most gyorsan leírom, hogy miért. Mindig hétvégente kaptam enni. Ami ugye azt jelenti, hogy addigra már nem látok az éhségtől. De ha esetleg vendégek jöttek szüleimhez mindig jöhettem én id, de csak azért,hogy a vendégeknek ne legyen gyanús az hogy én sose jövök enni. De ugye néha ki tudnak találni valamit ha büntetésből nem mehetek. Pfff micsoda sunyi, rohadt,szemetek.

Na miután kibőgtem magam és megbarátkoztam a gondolattal, hogy ma se kapok enni felöltöztem és kimentem apámhoz a nappaliba...